A Tisza-tó három arca

Ezer arca van a Tisza-tónak, ebből három, merőben különbözőt éltem át három egymást követő tavaszi napon. Pénteken az egész heti kitartó, erős északi szél, szombaton a hidegfront utáni megcsendesedő időjárás, vasárnap a tűző napsütés és a délutánra felerősödő déli szél állított kihívások elé. Mindhárom körülmény alkalmas a halfogásra - mondjuk az elsőt még gyakorolnom kell - de azzal tisztában kell lenni, hogy a vadvíz miatt megfelelően sokoldalúan kell hozzáállni a tavaszi pecához. Nézzük, hogy telik egy tipikus, de a vízállás miatt mégiscsak kicsit rendhagyó áprilisi horgászat a tározón!

Péntek:

Munkából korábban lelépve, valami fél kettő körül értem a vízre. Nagyon akartam egy agyagosi békéshalas pecát és az sem érdekelt, hogy erős északi szél fújt. Fejembe vettem, hogy ott biztosan védve leszek a széltől, mert ugye majd behúzódok a nádba. Tévedtem.

Az idei vízállás egy új szituáció, ilyennel még nem találkoztam, így tapasztalat hiányában sajnos neki is vágtam a poroszlói kikötőből a nyílt víznek. Oldalhullámok, felcsapó vízpermet, elázott mindenem a csónakban, mire az Agyagosra értem. Láttam, hogy a nád tövében csendesebb az élet, de ahogy közelítettem a nádfalat, úgy fogyott alólam a horgászható vízmélység. Muszáj volt kijjebb megállni, de ott a lelket is kifújta belőlem a szél. Amerre a szem ellátott egy fanatikus áztatta csak a cájgot rajtam kívül. Annyi, hogy ő tudott valamit, amit én nem, mert amíg ő csipegetett pár halat, addig én a szélfútta öblös zsinórokkal és a teljesen érzékelhetetlen feederspiccel kínlódtam. Gumikukoricára láttam egy-két belehúzást, de nem akadt egy hal sem az önakasztósra előkészített method szerelékre, így beletörődtem, hogy csak kisebb keszegek vannak a környékemen. Végül vert hadként, átázva és átfagyva indultam el két óra peca után, aminek az eredménye egy önmagát megakasztó tenyeres bodorka volt.

Kifelé menet, kihasználva a sekély vizet igyekeztem minél többet tanulni a mederről, lassacskán csorogva az evezővel tapogattam végig az utam. Jól fog még ez a tudás jönni később.

Persze nem lennék hű önmagamhoz, ha pergetve meg nem próbálok halat fogni: felmotoroztam a Kis-Tisza zsilip felé, egészen túl a Gólyaorron, ahol viszonylag tiszta volt a víz és itt próbáltam pergetve csukát fogni. Az időnként az ártéri fák közé is beköszönő szél és a minimális áramlat segítségével szépen csorogtam vissza Poroszló irányába, a partszéleket, akadókat, nádfalakat dobálva, sajnos eredménytelenül.

A hódok komoly munkát végeztek mióta utoljára erre jártam: sokat kidöntöttek a matuzsálem nyárfák közül, ami nem igazán szép látvány, ellenben nem csak a romboláshoz, hanem az építéshez is értenek, íme erre egy példa:

A gólyaorr környékén már kissé opálos volt a víz, innen gyors egymásutánban akadt három balin a csukáknak szánt vasra, de rájuk még tilalom van, abba is hagytam a pecát.
Egyszóval a pergetésnek is kudarc, igaz csak félkudarc lett a vége. Na, ha valaki életében először jár a Tisza-tavon és kifog egy ilyen napot, az könnyen elkönyvelheti, hogy nem lehet itt halat fogni. Erre cáfolt rá maximálisan a következő nap.

Szombat:

A kenus, iszapbirkózó peca kétemberes mutatvány. Erre a napra Gergő barátom érkezett meg társnak. Kevésbé jól ismert útvonalat terveztünk a célig, így nem tudtunk pirkadat előtt indulni. Sokat mentünk Poroszlóról mire a lerakási pontra értünk. Hat után álltunk meg a víz mellett, még mindig fújt az északi szél, de már kissé mérséklődött az előző napi után.

Ez a csendesedő szél idáig rendben is lett volna, csakhogy pénteken egy széles csónakkal kellett átküzdeni magam a hullámokon, most pedig egy keskeny kenuval egyensúlyoztunk. E miatt közel egy órát utaztunk, mire a célterületre értünk.  És innen jön még csak a java! Gumiruha fel és vonszolhatjuk be az eszközeinket az iszapon. Ez további 40 perc volt. Mondjuk a jókedvet nem szegte a metán, amiből bőven jutott aztán egész napra is, ugye Gergő?

Szóval az ilyenkor favorit időszakon jócskán túl, negyed kilenc körül kezdtünk el dobálni, mégsem kellett sokat várni az első jelentkezőre. Nem volt kapitális, de Gergő határtalanul boldog volt.

Nemsokára én is beköszöntem a víznek, szintén egy retúr mérettel. A hal hossza nem igazán frusztrált, mert a két hal már több mint biztató jel ilyen rövid idő után. Kis helyezkedés következett. Gergővel egyetértettünk, hogy ívás után érdemes lehet nagyobb csalikkal próbálkozni, de míg én ezt gyakorlatban nem követtem, addig Gergő igencsak komolyan vette a küldetést. A legnagyobb csalija 26cm volt, nem volt szívbajos, a nap folyamán többször kapocsba is tette. Én egy támolygóval folytattam a mennyiségre hegyezve a technikát a minőség helyett. Először engem igazolt az élet, mert egy hetvenötös csuka szívta torokra a kanalat. Sajnos túlságosan is. Erősen vérzett, így fájó szívvel, de kapocsra került, majd visszatettem a vízbe. Hosszú nap áll még előttünk, ha már halnia kell, hát ne legyen baja estig a csónak aljában, egy darabig még biztosan életben marad.

Teltek a percek és míg Gergő továbbra is kitartott a nagy csalik mellett, nekem újra elsült a 10 grammos Orkla!

Mikor először megláttam a széles fekete hátat, elmosolyodtam és eszelősen kacagni kezdtem a szerencsémen. Egy 75-ös csukát sem minden nap akaszt az ember, de azért az már mégiscsak ritka, hogy utána rögtön egy nyolcvanas érkezik.

Gergővel azt néztük, hogy meglepően feszül a hasa, lehet hogy nem ívtak még le?

Gyorsan eleresztem, majd Gergő máris válaszolt a kihívásra. Egy spinnerbait sült el neki, amit egy közel hetvenes csuka tett tönkre teljesen. Csontot ért és piszok nehezen akart kiakadni a szakáll.

Még ugyan ebből a lekötésből, de 20 perc elteltével egy rézsű felett járt Gergő előbb emlegetett 26 centis gumicsukája, mikor elemi rávágást kapott olyan sekély részről, hogy a hal azonnal fordult egyet a felszínen. És milyen hal volt! Első blikkre méter körüli, amit megerősített a második fordulója. Na ekkor eszméltem, hogy egy ilyen halhoz elő kell készíteni a terepet: semmi nem lóghat ki a csónakból! Motort vízből ki, a lekötött halamat kenuba be. Ez volt a terv. A fárasztás kezdeti szakaszában egy ilyen halnak még nem igazán lehet parancsolni… Persze alakulhatott volna minden másképp, ha először a halért nyúlok és nem a motorért, vagy ha még birkóznak kicsit a kenutól távolabb, de nem. A magánakciómmal egy időben a főszereplő teljes sebességgel felénk indult és sajnos ő volt gyorsabb. A csónak alá tört és akkor láttuk utoljára. A nagy csali már az én halam oldalánál a kötélre csavarodva lógott céltalanul. Kiakadt. Hibáztam…

Csak kivételes esetben hozok el csukát hetven centi felett, de ez a lekötött hal most megbosszulta. Az eset után elaltattam. És közben próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant a C&R fanatikus társamnak, de csak nyugtatott: „ez van, életem hala ment most el, de rá se ránts.” – mosolygott, de éreztem benne az iróniát… Persze az élet megy tovább. Rövid szünet és a lelki sebek foltozgatása után folytattuk a pecát.

Én legfőképp támolygóztam, Gergő meg szokásához híven molyolt.

Közel egy óra telt el, a nagy esemény óta, többször átkötöttünk, de nem távolodtunk el túlságosan a feltételezett csukatanyától. A kanállal újabb csukát akasztottam, negyven körülit, oldalán, alulról komoly harapásnyom.

Az lehet a dolog mögött, hogy a hosszú tél és a még hosszabb kisvizes időszak összeterelhette a csukákat és keszeg legyen a talpán, amelyik egy ilyen területen sokáig életben marad. Ahogy fogy a fehérhal állomány, úgy válik egyre fontosabbá a konkurencia ritkítása, ami egyébként sem nem áll messze a csuka habitusától. Erre igazolt rá az esti halpucolás is, ahol egy 20-30 centi közé saccolt csukát találtam a hal gyomrában. Fej felől nyelve, félig emésztve, de a farokúszó alapján egyértelmű volt az áldozat kiléte. Gergő tudományos hozzáállása a horgászathoz ezúton is igazolást nyert.

A nap hátralévő részében sok élményben volt még részünk, és bár darabra rávertem a társamra, ez csak azért lehetett, mert ő kitartóan dobálta a nagy halaknak szánt falatokat, aminek meg is lett az eredménye: Gergő vigasztalásképp egy 83 centis tiszai krokodilt is a csónakba emelt még a nap folyamán!

Végeredményben ketten összesen 17 csukát érintettünk, amiből 16 most is ott vár ránk és persze hogy visszatérünk!

Az utolsó percig elhúztuk a pecát, így a hazaúthoz elkerülhetetlen iszapbirkózás már hurrá hangulatban telt, lefeleztük a szintidőt. Estére elállt a napok óta fújó északi szél, gyönyörű tükör vízzel kedveskedve a szemnek és előrevetítve, hogy a következő nap nem fog ártani a naptej sem egy nyugis feederes pecához.

Vasárnap:

Hat órát beszéltünk meg Suncással, de késett. Nem bántam. Egy cinege szeretett bele a visszapillantó tükrömbe, tehát önmagába. Őt figyeltem, fényképeztem, videóztam. Közel negyedóra kellett neki, míg levonhatta a következtetést: az utánzásra hajlamos cinegék bizony unalmasak.

Sanyi aztán megérkezett, bepakoltunk, és elindultunk valami lapos vizet keresni. Egy agyagos placcon álltunk meg végül. Suncás nem akart vacakolni az aprajával, így ő tüskére tűzött gumikukoricával szerelte mindkét botját, én, bízva a compókban, egyik botomon gilisztával keresgettem a sekélyebb részeken, míg a másikon nekem is a fokhagymás gumicsoda fityegett. Hejj, ha nagyapám látta volna, hogy már a kukorica sem igazi… pedig igencsak jó találmány. Egy szem kukival gyakorlatilag addig lehet pecázni, amíg be nem szakad a szerelék. És ez a teljesítmény még csak hagyján, a helyzet az, hogy fogós is.

Ezúttal nem tévedett a meteorológia, kellemes, enyhe DK.-i szél és tiszta égbolt fogadott minket a Poroszlói- medencében.

Kicsit nehezen indult a dolog, eleinte mozdulatlanok voltak a spiccek, egy óra elteltével Sanyinak már cibálták a kisebb halak a csalit, de felvenni nem tudták, én meg elkezdtem szedegetni az apraját a sekélyből. Bodorka csak néha, de annál több vörös jött ki és ment vissza a vízbe, de a compó csak nem akart bejelentkezni. Közben megérkezett az első kárász, Sanyi szerint innentől akár a ponty is beugorhat. Igaza lett, előbb egy kopottabb, majd nemsokára egy formás kis potyka is rövid látogatást tett a csónakban. Közben a nagyobb vörösök is megkívánták a gumikukit, így nem unatkoztunk.

Az előző két napi kimerítő peca után ez a csendesebb ejtőzésnek szánt peca elég mozgalmasra sikerült a compó utáni áhítozásnak köszönhetően, ami végül nem érkezett meg. Sanyi közben a nagy öregek nyugalmával pihent az új székében és hozzám képest sokkal ritkábban mozdulva, de lényegesebben nagyobb hatékonysággal fogta a szebbnél szebb kárászokat. Végül azért a pontyok mellett kilenc darab kiló körüli kárász, pár szebb vörös és rengeteg visszaengedett hal lett a mérlegünk. és mi lett volna, ha nyitott zsilipek mellett ér minket a tavasz? Az ilyenkor szokásos haldömping azért korán sem érezhető, de aki keresi a halat, az talál annyit, amiből egy jó pecanapot össze lehet hozni.

Aztán lassacskán lassulni kezdett a peca, egyre ritkultak a kapások.
Talán a délutánra felerősödött szél miatt, a halak is a mélyebb vizeknek szavaztak bizalmat, így mi is a szavazófülkék felé vettük az irányt.

Három nap, három különböző arca a tározónak.

Pénteken a napok óta kitartó északi szél megpecsételte a sorsom, de a második nap tökéletes csukás körülményt hozott: mérsékelt szél, borongós idő, háborítatlan holtág. Aztán a harmadik, pihenősre tervezett napon a naptej is előkerült és bár horgászati szempontból nem szerencsés az alacsonyan tartott víz így áprilisban, mégis öröm volt végignézni a tározón, ahogy a kevésbé szokott arcát mutatja a nyári víznél láthatatlan tuskók és a szárazon lévő padkák körül ezüstösen csillámló Tisza-tó..

Epilógus:

Ahogy ígértem egy hét elteltével visszatértem a csukás helyre, de már nyoma sem volt sem a kis területen összeállt csukáknak, főleg nem a nagytestű halaknak. Egész napos keresőpeca lett belőle, csekély eredménnyel. Végül rengeteg melóval összefogdostunk az aprajából párat, de jellemzően olyanokat, amik bőven elfértek volna az előző heti halaink gyomrában. Pedig a nagyok is ott vannak…. valahol. Na ilyen a Tisza-tó. Milliárd részes puzzle: kellő kitartással, egy emberöltő alatt egy-két fontos része talán kirakható, de a teljes, tiszta kép örökre rejtve marad.

A szöveg és a képek forrása: sporthorgasz.eu